Mákos

Augusztus 8-án, vasárnap délután fél 2 körül Szegeden, a Brüsszeli körút és a Csongrádi sugárút keresztezõdésében a szemünk láttára gázoltak el egy kiskutyát. Szerencsétlen állaton két kocsi ment keresztül, a második egy darabig húzta az úton. Iszonyú látvány volt. Elindultunk a gázoló után, ekkor a kiskutya hirtelen felugrott és elkezdett rohanni a keresztezõdés melletti elhagyott telek irányába. Semmi értelme nem volt az „üldözésnek”, inkább a kiskutya után mentünk, hátha tudunk segíteni rajta. Rajtunk kívül egy másik fiatal pár is így gondolkodott, õk is csatlakoztak hozzánk.

Az elhagyott telek egy eldugott szegletében találtunk rá szegény kis jószágra. Én alig mertem ránézni, nem tudhattuk, hogy milyen állapotban van. Kétségbeesetten hívtuk az ismerõseinket, hogy segítsenek állatorvost keresni. Másfél órán keresztül telefonáltunk, minden létezõ számot felhívtunk, ami szóba jöhetett. Semmi. A Tappancsot is hívtuk, õk is elutasítottak Bennünket. Tehetetlenségemben, dühömben már bõgni sem tudtam. Ott álltunk a keresztezõdés mellett a sérült kiskutyával, segítség nélkül. Végre-valahára találtunk olyan állatorvost, aki éppen nem nyaralt és vasárnap délután hajlandó volt ellátni a kiskutyát. (Igazából nem értem, hogy miért csodálkoztam azon, hogy vasárnap délután nincs olyan állatorvos, aki hajlandó segíteni, hiszen, ha embernek van baja, az is jobban jár, ha valahogy túléli a hétvégét, mert a hétvégi egészségügyi ellátás és ügyelet siralmas.)

Bevittük a rendelõbe a halálra rémült kiskutyát, az állatorvos ellátta, bekötözte a lábát, lekezelte a nyakán levõ felszakadt bõrt, fertõtlenítette a sebeket. Megröntgenezte és megállapította, hogy nincs törése!!! Hihetetlen!

Újabb telefonálási hullám következett, ugyanis nem tudtuk elhelyezni a kis sérültet. Hozzánk nem jöhetett az albérleti panellakásba, ismerõsökhöz nem tudtuk elhelyezni. Végül a fiatal pár megígérte, hogy péntekig lehet náluk a kutyus, de utána el kell vinnünk onnan, ugyanis elutaznak Magyarországról.

A kiskutya a Mákos nevet kapta. Anyósom szólt, ha nem találunk gazdit a kutyusnak, akkor vihetjük hozzájuk Gyõrbe. Innentõl kezdve nem kerestünk gazdit, hiszen így egy kicsit nekünk is megmarad Mákos. Sajnos mi nem tarthattuk meg, mert nincs saját lakásunk, albérletbe nem lehet kutyust vinni. Meglátogattuk átmeneti otthonában. Hihetetlen javulást láttunk rajta, mintha kicserélték volna! Nyoma sem volt az éheztetett, ütött-vert, kínzott kiskutyának!

Szerdán kellett visszavinni az orvoshoz, majd pénteken újra.

Pénteken az orvos összevarrta a nyakát, megröntgenezte a medencéjét, ugyanis nagyon húzta a hátsóját. Eltörött. Ez lehet, hogy magától meggyógyul, lehet, hogy mûteni kell. Ez még a jövõ zenéje.

A mûtét után, kábult állapotban indultunk el Gyõrbe.

A kocsikázást jól bírta, meglepõen jól viselkedett. Gyõrben birtokba vette a fõhadiszállását, majd megbarátkozott a nála 2 évvel idõsebb Ropival.

Az új gazdi jelenleg is hordja állatorvoshoz, már pórázzal is sétált az utcán! Nagyon szereti az új helyét, rengeteget szaladgál az udvarban. Állítólag fajtatiszta kanadai juhász. Boldog. Nagyon boldog.

Kodi története

Az a nap is úgy indult, mint a többi... Április 6-ot írtunk, az idõjárás esõs volt, nyirkos és hideg. Az esõ kitartó volt, akkor sem adta fel, mikor az éj sötétje már ráborult a városra. Barátnõmmel sétálgattunk Tarján utcáin. Nyugodt volt az éjszaka, az esõcseppek egykedvûen verték a járdát.

Teljesen belemerültem gondolataimba, mikor keserves nyüszítés szakította meg a csendet. Elképzelésem sem volt, hogy honnan jöhetett, arról meg fõleg nem, hogy kié volt az a vékony hangocska. Barátnõm próbált továbbterelgetni, de akkorra már megszilárdult bennem az elhatározás, hogy a végére járok a dolognak. Összecsuktam az ernyõt, próbáltam a sírás irányába haladni és így jutottam el egy aranyesõ-bokorhoz. Sötét volt, az esõcseppek folytak végig az arcomon, alig láttam valamit.

Kicsit beljebb küzdöttem magam a bokorba, de egy chips-es zacskón kívül semmit nem találtam. A nyüszítés erõsödött, és egyre nyílvánvalóbbá vált, hogy a kis "hangforrás" a zacskóban foglal helyet.

Gondolatok cikáztak a fejemben, attól rettegtem, hogy egy csapat újszülött kiscica van benne. Na akkor mit csináltam volna?? Ott biztos nem hagytam volna õket... Gyorsan elhessegettem a félelmeimet és összeszorult gyomorral óvatosan kiborítottam a chips-es zacskó tartalmát a nedves fûre.

Egy maréknyi fekete valami gurult ki belõle, aki éktelen sírással adta tudtomra, hogy megvan, akit kerestem. Le voltam dermedve, de gyorsan fölkaptam a kis csöppséget, és kivittem a lámpafényre. Egy koromfekete kiskutya vacogott a kezemben.

Beraktam a kabátom alá, és rohantunk föl barátnõmhöz. Dörzsölgettem az átfagyott kis testét, és ahogy melegedett, úgy hagyta abba a sírást. Fönt a lakásban jobban meg tudtam nézni a kis árvát: hullámos fekete szõr, zárt szemek és pici puha "szuroktappancsok". Megnedvesítettem a kis száját, mert fogalmam sem volt, mióta szenvedhetett ott, tejet melegítettünk, és fecskendõbõl próbáltuk itatani, több-kevesebb sikerrel. Tudtam, hogy nem jó a tehéntej neki, de hála annak a kevéskének, amennyit belékönyörögtünk, nem száradt ki. Evés után egy meleg rongyba csavartuk, és a picurka el is aludt. Egy kicsit felsóhajtottunk...

Néztem, ahogy nyugodtan szuszog, a természetnek ezt a kis remekét, azon töprengtem, miken mehetett keresztül ez a kis törékeny lélek, mikor az Anya biztonságos melegébõl kiszakította a hitvány Ember, és hosszú, gyötrelmes halálba küldte VOLNA...

Csakhogy nem számolt a kicsi hihetetlen életösztönével, azzal, hogy a végsõkig hívja majd az Anyát, aki helyett végül egy megrögzött állatbolond siet a segítségére. Így töprengtem, mialatt az elérzékenyülés és a vad düh vívta bennem ádáz harcát. Majd hirtelen felmerült a kérdés: De hogyan tovább? Van már 2 kutyám a kertben, otthon a panelban is népes állatsereglet vár (törpenyuszkó, csuklyáspatkány, halak, stb.).

Végül az idõre bíztam a döntést, és a kutyussal a kabátomban elindultam haza. Nem mertem fölvinni éjfélkor a lakásba, így a fûtött biciklitároló adott neki átmeneti otthont arra az éjszakára. Egy dobozt kibéleltem ronggyal és beletettem a biciklikosaramba. Azon az éjszakán óránként csörgött az órám, és surrantam le a kis védencemhez a meleg tejjel.

A reggel 6-os látogatásomkor viszont rettenetesen sírt. Akkor jutott eszembe, hogy egyedül nem tud se pisilni, se semmit. Kerítettem egy zsebkendõt és az Anya tisztogató mozdulatait imitálva meglett a várt eredmény: a gyanúm beigazolódott. Majd újból kezdõdött a sírás, úgyhogy nem volt más választásom, fölvittem a lakásba. Szegény szüleim majd kiestek az ágyból, de ahogy meglátták, ki nyüszköl olyan vígasztalhatatlanul, nem szóltak egy rossz szót sem. Elõkerült egy cumisüveg, Anyu etette és dajkálta a kis árvát, (mindezt reggel 6kor, munka elõtt!), Apu meg finoman emlékeztetett arra az ígéretemre, melyszerint több állatot nem viszek haza, (neveltünk már föl rigófiókát, Vazult; de volt süni, akit hiába vittem orvoshoz, és vettünk ki belõle 83 kullancsot, mégis elpusztult...). Szóval okulva az elõzményekbõl és látva egyszem lányuk bömbölését az elpusztult védenc mellett, kénytelenek voltak meghozni a fent említett megszorítást.

De ezesetben nem volt mese, a kiskutya ott volt, teljes fizikai valójában és körmömszakadtáig ragaszkodtam hozzá. Kaptam még pár szülõi "áldást", majd a picilánnyal elindultunk Dr Perényi Lacihoz, véleményem szerint a legjobb és legemberségesebb állatorvoshoz (ideértve a csapat többi két tagját Tónit és Janit) és kíváncsian vártam, mi jót mondanak a védencemre. Kaptunk tejpótló tápot és pár hasznos tanácsot, de mindemellett felhívták a figyelmem arra a szomorú tényre, hogy nem 100% az esélyünk az életbenmaradásért vívott hosszú küzdelemben. Valami azt súgta, mégis sikerülni fog.

És megkezdõdött egy nagyon kemény másfél hónap. Éjszaka másfél óránként keltünk fel felváltva a szüleimmel Kodihoz, volt mikor fél órát is "nyaggattuk" egy-egy büfiért, vagy egyéb "dolgokért", és mekkora öröm volt, mikor végre sikerült!!!

Kodiban tombolt az életösztön, hatalmas étvággyal és lendülettel szívta a tápszert magába és szépen fejlõdött.

Óriási élmény volt látni, hogyan törnek elõ a pici tûfogak az ínyébõl, figyelni, ahogy napról napra jobban kinyílik a kis szeme és végigmosolyogni az elsõ tétova, csetlõ-botló lépéseit!!! Rengeteget tanultam tõle!

Kodi mára már egy 3 hónapos szeleburdi kamaszlány lett, az egész családot elbûvölte, igazi rosszcsont, akire nem lehet haragudni. Csak ránéz az ember a vigyori pofijára és a mérge szertefoszlik.

Ha belegondolok, egyedül nem tudtam volna végigcsinálni... Ha nincsenek ilyen nagyszerû, állatbarát szüleim és a szintén állatbolond barátom, aki alkalmanként átvállalta a picilányt, mikor már alig vonszoltuk magunkat a kimerüléstõl, nem tudom mi lett volna?? De ezen kár örlõdni, mert nem így lett.

Azt az Embert, aki egy ilyen kis védtelen teremtéssel ezt tudta mûvelni, nem tartanám említésre méltónak, a véleményemet róla nem írnám le, bár szerintem sokan sejthetik, még azok is, akik csak kicsit szeretik az állatokat.