Történet a nyuszimról



Rólam, és a nyuszimról mesélnék ez alkalommal. Egy, talán két évvel ezelőtt jöttem ki boldogan az állatkereskedésből, kezemben egy édes, kis nyuszival. Azóta sok idő eltelt, és bár tanult, okosodott a nyuszi, mégsem tudhatott mindent. Ez a tudatlanság nagy bajt, és egyben egy életre szóló élményt okozott:

Egy fényes nap az én jóságos anyukám fáradtan bár, de eltökélten ült le varrni a nappalinkban. Miután késő este készen lett a munkával, letette a befoltozott anyagot, a tűt pedig (benne a cérnával) az asztal legszélére dobva kiment a szobából. A tű a cérnával leesett a padlóra, de ezt senki sem vette észre. Másnap kiengedtük a szobában a nyuszit, mondván: hagy futkározzon egy kicsit! A kisállat megtalálta a cérnát, és elkezdte enni, biztos azt hitte, ehető. Sajnos a cérnával ment a tű is, de a család tagjai ebből semmit sem vettek észre. Én fedeztem fel egyik délután, hogy az én szeretett rágcsálóm nagyon furán viselkedik. Megmutattam a nővéremnek is a szokatlan mozdulatokat. Megértettük végre, hogy valami nincs rendben, gyanúkat az is fokozta, hogy az állat nem evett semmit már vagy két napja. Mit volt mit tenni, állatorvoshoz vittük a nyulat. A doki nem talált semmit, még a röngen sem mutatott semmi szokatlant. Egy másik helyen is ugyan ez volt a reakció. Végül

végső elkeseredésünkben a jól ismert közeli magánrendelőbe vittük, ahova havonta egyszer eljárunk körmöt vágatni a nyuszinknak. Az állatorvos azonnal észrevette a nyuszi furcsa mozdulatait, és injekcióval elaltatta az állatot. Aztán – mikor már az igazak álmát aludta – egyszerűen kitátotta az állat száját. Ott volt a tű kettétörve, a nyuszi torkába fúródva, rajta lógott az alaposan megrágcsált cérnadarab. Egy ügyes szerszám segítségével kioperálta a tűt, és cérnát. Aztán ápolta egy kicsit a véres sebet. Mindannyian nagyon meg voltunk ijedve, és egyben csodálkoztunk is. Közben a fejemben kavarogtak a szörnyűbbnél-szörnyűbb gondolatok a kis nyúl további sorsáról. Annyira meg voltam ijedve, hogy könnyes szemmel bújtam oda apa nagy, rozsdaszín kabátjához, de az orvos észrevette és megnyugtatott, hogy ne féljek, nem lesz semmi baj. Aztán azt mondta, hogy vigyük haza, mert még egy szűk órába telik, ameddig elmúlik az altató hatása, és a nyuszi fölébred. Megfogadtuk a tanácsot, de a hazafelé úton is feszült maradt a légkör. Haza értünk, és befektettük a nyuszit a ketrecébe. Aztán körübelül egy óra múlva nyitogatni kezdte a szemét. Megpróbált felülni, de a többi tagja még az altató hatása alatt volt, úgyhogy nagyon jól szórakoztunk egész este. Ott ültünk a ketrec körül és néztük, hogyan próbálkozik. Miután a felülés sikerült neki, a lábra állást próbálgatta. A fél lábával már tudott menni, de a másikat csak húzta maga után. Aztán egy ideig a hátán feküdt, négy lába az égbe meredt, és várta, hogy elmúljon a hatás…

A nyuszi szépen felépült, s mára nyoma sem maradt a történetnek csak az emlékeinkben él, s hála Istennek nem is történt több hasonló. Azóta nagyon ügyelünk rá, hogy semmi ne maradjon a földön, amit megehet. Persze még ma is előszeretettel rágja át a telefonkábelt, és hasonlókat…

Író: Tlickey